A gyermeki szeretet ugyan tiszta és őszinte, de kisajátító és követelőző is. Ez a viselkedés egy párkapcsolat halálához is vezethet; tetszik vagy sem, a tartós szeretethez felnőtt agyat kell növeszteni.

Azt mondja, hogy szeret; azt mondom, hogy szeretem; mégis állandóan öljük egymást. Szeretet az ilyen egyáltalán? Ugye, hogy nem. De hogyan juthat idáig egy párkapcsolat? Mi az oka a sok válásnak és szakításnak, ahol a felek meggyőződéssel állítják, hogy szeretik a másikat, a kapcsolatuk mégis katasztrofális?

Árulkodó lehet, ha valaki nem azt mondja, hogy „szeretném, ha megtennéd”, hanem azt, hogy „ha szeretnél, megtennéd”. Vagy éppen: „ha szeretnél, nem kérnéd, hogy tegyem meg”, a „ha szeretnél, megtennéd, amit kérek” helyett. Futottak még: és velem mi lesz? Miért nem értesz meg engem? Miért akarsz irányítani?

Minél gyakrabban hangzanak el ezek a mondatok egy veszekedésben, annál valószínűbb, hogy

• nem az agyunk megfelelő részével szeretünk.

Az efféle konfliktusokra az érzelmi túlfűtöttség jellemző. Ilyenkor egy-egy negatív érzés óriási káoszt szabadíthat el. Felpörög a legerősebb reakciókat tápláló hormonok termelése. Nézzenek csak meg néhány vadóc gyereket, akik élet-halál küzdelmet folytatnak! Ők még engedik, hogy az érzelmeik eluralkodjanak rajtuk. Idősebb korukra ezt kinövik; az öregedéssel nem csak az életkorunk, a higgadtságunk is nő. De a konfliktusok nem tűnnek el, amíg a toddler brainnel, a csecsemőagynak nevezett agyterülettel szeretjük a másikat.

Mérő László, az ELTE pszichológusa egy előadásán (Érzelmeink logikája) arról beszélt, hogy az érzelmek és az értelem működése néha azért összeférhetetlen, mert az ezekért felelős agyterületeket az evolúció összegányolta. Mérő pontosan ezt az igét használta, nagyon helyesen. Az agyban ugyanazon a csatornán futnak az érzelmi impulzusok és a logikai következtetések; minél fiatalabb valaki, és minél fejletlenebb az agya, annál nehezebb szétválasztania a kettőt.

Az érzelmi reakcióinkat gyakran próbáljuk észérvekkel indokolni. Freud ezt a folyamatot hívta racionalizálásnak. Ilyenkor azonban

• az agy nem az abszolút igazságot keresi, csak egy értelmes magyarázatot. De hogy ezt végül elfogadjuk-e, attól is függ, hogy tudunk-e érzelmileg azonosulni vele.

Hogy ennyire könnyű az érzelmeink rabságában élni, annak evolúciós okai vannak. Az összegányolt agyunkban már csecsemőkorunktól fogva egymásnak ellentmondó folyamatok dolgoznak. Az agy egyszerre vágyik az autonómiára (hogy szabadon dönthessünk a gondolatainkról, érzéseinkről és viselkedésünkről), és követeli ki a kapcsolatteremtést (rábízni magunkat másokra, szeretetet és támogatást kapni). Kisgyerekeknél az autonómiáért felelős agyterület fejletlenebb; ezért olyan dacosak a hisztiző csecsemők, akik nagyon akarnak (vagy éppen nagyon nem akarnak) valamit.

A párkapcsolatok a jellegükből fakadóan intimebbek, a felek lazábban, közvetlenebbül viselkednek. Így ezek az ellentmondások könnyebben felszínre törnek. Ezért van, hogy a konfliktusokat sokszor úgy kezeljük, mint a csecsemők: dühkitörésekkel, tagadással, szégyenérzettel és duzzogással. Ilyenkor még mindig a csecsemőagy régi reflexei dolgoznak.

Az ilyen viselkedésre gyakori reakció, hogy "ne legyél már ilyen gyerekes" – találó kifejezés, nem? De a gyerekes viselkedés nagyon is összefügg az agy fejlettségi szintjével. Az agy limbikus (határkérgi) rendszere két-hároméves korra fejlődik ki; ez felel az ösztönös viselkedés kontrolljáért a fejlettebb emlősöknél, így az embernél is. Ha a csecsemő nem kap meg valamit, az agyában automatikusan eluralkodnak a negatív érzelmek; az a gondolat, hogy MOST VALAMI ROSSZ TÖRTÉNIK. Ilyenkor az összes racionális gondolat a vészhelyzet érzetét erősíti. A pánikba esett ember gondolatai is csak a pánikot erősítik: a logika gyakorlatilag önmaga ellen dolgozik.

A „rossz” és a „most” egyaránt fontos összetevői ennek a negatív érzelemnek. Egy gyerek az érzéseket abszolút valóságként fogja fel; csak a felnőtt elme képes rá, hogy fejlődjön, hogy megtanulja elfogadni a dolgokat, hogy vigyázzon a másikra. A gyerekeknek meggyőződésük, hogy az érzéseik állandók: nem tudnak elvonatkoztatni attól, amit abban a pillanatban éreznek. Csak a felnőtt agy tudja (ha tudja), hogy az érzések átmenetiek, és hogy a szilárd erkölcsi meggyőződések és a másik személye sokkal fontosabb, mint a pillanatnyi érzések.

Limbikus rendszer

Hogy a mindent eluraló rossz érzetét kezelni tudjuk, az biológiai érettség kérdése is. A veszélyérzet mértékének meghatározása a prefrontális kéreg működésétől függ. Ez az agyterület felel a megfontolt cselekvésért, az agresszió-szabályozásért, a koncentrációért, illetve a problémamegoldó gondolkodásért.

A prefrontális kéreg – és vele az önmérséklet – fejlődése hat éves kor körül kezdődik; az ilyen korú gyerekek már ok-okozati következtetéseket tudnak levonni, illetve megtanulják kezelni az ellentétes impulzusokat. De a végleges érettség fázisa csak a húszas évek közepén-végén jön el. Ekkor már nemcsak a saját, hanem a partnerünk perspektíváját is láthatjuk.

A felnőtt agy már nemcsak a saját fájdalmát érzi át, hanem a partnerét is. Meg tud birkózni azzal a helyzettel, hogy a másik egyrészt most kergeti az őrületbe, másrészt nagyon is törődik vele. Az ilyen indulatok csak akkor kezelhetők, ha a felek a felnőtt agyukkal próbálják kitalálni, hogy gondoskodhatnának egymásról kölcsönösen.

Így mondják kognitívul azt, hogy felnőttként kezelik a helyzetet. Ami – nahát! – a „ne legyél már ilyen gyerekes” tökéletes ellentéte.

Kooperatív, nem kompetitív

• A kisgyerekek szeretete még máshogy működik. Dühösebb, követelőzőbb, nyersebb. Ha a csecsemőkori reflexekkel szeretünk, az azt jelenti, hogy kisajátítjuk a partnerünket; elvárjuk, hogy teljesítse a saját igényeinket és elvárásainkat. A partner számára viszont ez önfeladással járna: az énjét kéne adnia, hogy kielégítse a másik szeretetigényét.

A Psychology Today találó hasonlattal, egy Bob Dylan-dalszöveggel írja le, mi a különbség a valódi felnőtt szeretet (adult love) és az érzelmi szükségletek kielégítése (toddler love) között: „I gave you my heart, but you wanted my soul.”

Erich Fromm pszichológus szerint a szeretet nem velünk született képesség, és nem egyszerűen egy érzés, amiben jó meghemperegni, hanem tanulható, fejleszthető készség. Ahogy híres könyvében, A szeretet művészetében írta:

A szeretet cselekvő behatolás a másik személybe, melynek során a tudásvágyat az egyesülés csillapítja. Az összeolvadásban megismerlek téged, megismerem magamat, megismerek mindenkit – pedig nincs a birtokomban semmilyen ismeret. A megismerés azon az egyetlen módon történik, amelyen az ember eleven ismerethez juthat: az egyesülés élménye révén – nem pedig olyan ismeret révén, amilyet a gondolkodásunk nyújtani tud. [...] Miközben szeretek, miközben odaadom magamat, miközben behatolok a másik személybe, megtalálom magamat, fölfedezem magamat, fölfedezem mindkettőnket, fölfedezem az embert. De éppen, mert arra vágyunk, hogy mindent tudjunk az emberről, legbelső titkáról, ezt a vágyat sosem töltheti be közönséges fajta tudás, olyan tudás, amelyhez csupán gondolkodás révén jutunk.

Néhány példa, hogy mi a különbség a gyermeki és a felnőtt szeretet között:

• A gyermeki szeretet az autonómia és a kapcsolatteremtés iránti igény között vacillál. Egyszer az énjét adná fel a kapcsolatért, máskor a kapcsolatát az énjéért. A felnőtt szeretet a kettő között egyensúlyozik, az én a kapcsolattal együtt változik.
• A gyermeki szeretetet az én igényei táplálják. A felnőtt szeretetet a másik iránti vágy.
• A gyermeki szeretet védelemre vágyik. A felnőtt szeretet védelmező.
• A gyermeki szeretetet az erő és az akarat hajtja; a két legjellemzőbb szava a "nem!" és az "enyém!". A felnőtt szeretet kooperatív; olyan megoldást keres, ami mindkét félnek kedvez.
• A gyermeki szeretet követel. A felnőtt szeretet tárgyal.
• A gyermeki szeretet nem veszi figyelembe más perspektíváját. A felnőtt szeretet egyszerre átlátja mindkét fél nézőpontját.
• A gyermeki szeretet rosszul tűri a különbségeket. A felnőtt szeretet elfogadja és tiszteletben tartja ezeket.
• A gyermeki szeretet megtorló; a felnőtt szeretet együtt érző.
• A gyermeki szeretet kategóriákra bont: te rossz vagy, te jó vagy. A felnőtt szeretet belátó: akkor is szeretlek, ha rosszkedved van, akkor is, ha nekem van rosszkedvem; akkor is, ha nem tetszik a viselkedésed, vagy ha neked nem tetszik az enyém.
• A gyermeki szeretetből táplálkozó szexualitás birtokló és agresszív. A felnőtt szexualitás szenvedélyes és kölcsönösen kielégítő.

Ha egy párkapcsolatban felgyülemlik a stressz, a helyzetet a felnőtt agynak kell kezelnie. Koncentráljon arra, hogyan válhatna jobbá; hogyan teremtsen kapcsolatot másokkal; hogyan tanulhatná meg a védelmezést és az elfogadást. Próbálja megérteni a másik nézőpontját. Ne azzal foglalkozzon, hogy milyen rosszul érzi magát, és hogy kit lehetne ezért hibáztatni: inkább azon töprengjen, hogy lehetne jobbá tenni a helyzetet.

A felnőtt agy elérheti az egyensúlyt az autonómiára való törekvés és a kapcsolatteremtés között. A felnőttek cselekvéseit nem a pillanatnyi érzések, hanem a tudatos értékválasztás határozza meg. Ez segít fókuszban tartani, hogy mi az, ami számukra igazán fontos. Bár kívülről ez úgy tűnhet, hogy elszigetelik magukat a partnerüktől, csak azt kerülik el, hogy az átmeneti érzések határozzák meg a hosszú távú döntéseiket. Az arra irányuló vágy, hogy fejlődjenek, elfogadjanak, védelmezzenek és megnyíljanak mások előtt, fontosabb számukra, mint a hangulatuk.

Fake it 'til you make it

A zsigeri reakciókat nem kell megtanulni, azok velünk vannak születésünktől fogva. A belső értékekre épülő reakciókat viszont tanulni kell. Sokan úgy vélik, ennek a szellemi érettség az alapfeltétele – pedig, ahogy az agyterületek fejlődési rendszere is mutatja, a biológiai háttér is legalább ilyen fontos.

És hogyan tanulhatók meg a felnőtt reakciók? Egyrészt a nem kisajátító, önzetlen, valódi szeretet – hasonló beállítottságú partner esetén – pozitív visszacsatolást kap. Másrészt fontos, hogy a valódi, belső értékeinket kövessük, ne a pillanatnyi érzelmeinket – még akkor se, ha könnyű lenne engedni a csábításnak.

Hosszú távon kifizetődő lehet a „fake it 'til you make it” taktikája; amikor úgy cselekszünk, hogy nem hiszünk a pozitív végkimenetelben, de a siker, ami egyfajta önbeteljesítő jóslatként érkezik, végül igazolja, hogy megérte a fáradság. Ez a szeretet reverse engineeringje: ha a tetteinket a belső értékeink határozzák meg, idővel az érzelmeink is igazodni fognak ehhez.

Ha az érzéseinket követjük, könnyen megsérthetjük a saját belső értékeinket. Például bántani fogjuk azt, akit szeretünk. És ha így teszünk, később bűntudatosnak, megszégyenültnek és képmutatónak fogjuk magunkat érezni.

• A felnőtt szerelem megérti, hogy csak úgy szerezheti meg azt a partnert, akire a legjobban vágyik, hogy olyan partnerré válik, amilyen a leginkább szeretne lenni

– írta Steven Stosny, aki több könyvet is jegyez a témában.

A csecsemőagy ösztönös reakcióinak fontosságát nem szabad alábecsülni. Ezek az agyterületek, ezek a viselkedésminták aktiválódnak, amikor belezúgunk valakibe.

Kíváncsiak rá, mi a szerelem titka? Hát, nem egy Coca-Cola-recept, de tessék:

C₈H₁₁NO₂+C₁₀H₁₂N₂O+C₄₃H₆₆N₁₂O₁₂S₂

Dopamin, szerotonin és oxitocin, a drogfogyasztók és romantikusok kedvenc hormonjai és neurotranszmitterei. Ezek a vegyületek szabadulnak el a szervezetben, ha fülig szerelmesek vagyunk. Laboratóriumban is előállítható, bár ha valamelyik összetevőt túladagolják, az skizofréniához, szélsőséges üldözési mániához, vagy éppen komplett őrülethez vezethet. A szervezet szerencsére okosabban zsonglőrködik ezekkel a vegyületekkel, mint a kémikusok, de ilyen előzmények után nem túlzás azt mondani, hogy szerelem egy nagyon hülyén megtervezett, átmeneti elmezavart okozó kábítószer. Ha a drogpiacon árulnák, senki nem venne belőle, amit az bizonyít, hogy nem lehet kapni.

A dopamin egyszerre neurohormon és ingerületátvivő vegyület. Várandós nőknél megfigyelhető, hogy a prolaktin nevű, a tejtermelésért is felelős hormon stresszt, nyugtalanságot és hangulatingadozásokat okozhat. A dopamin viszont gátolja a prolaktintermelést, illetve noradrenalint szabadít föl, ami stimulálja a mozgáskoordinációt, a motivációért és jutalom-érzésért felelős agyterületet, a munkamemóriát, a szervezet végrehajtó funkcióit, illetve a függőség kialakulását. (Ez utóbbi azért fontos, mert több kábítószer, elsősorban a kokain és az amfetamin hatásmechanizmusa is a dopaminra épül.)

A szerotonin a központi idegrendszerben és a gyomor-bél rendszerben termelődik. A farmakológiája annyira bonyolult, hogy a tudomány még ma sem érti pontosan a működését. A szervezetben olyan, egymástól távol álló válaszreakció ellátásáért felelnek, mint a testhőmérséklet, a hangulat, a hányinger, a szexualitás és az étvágy.

Az alacsony szerotoninszint bipoláris zavart, depresziót, migrént okozhat (illetve csecsemőkorban hirtelen csecsemőhalált is). A működési mechanizmusát a metiléndioxi-metamfetaminon (MDMA), közismertebb nevén az ecstasyn keresztül lehet megérteni, mivel ez erőteljes szerotonin-kibocsátást idéz elő (vagy éppen annak a visszavételét gátolja). Eufória- és kényelemérzet, a tapintási ingerek finomodása és megnövekedett empátia – az ecstasyfogyasztás klasszikus tünetei. Az LSD is befolyásolja hat szerotonin receptor működését, de ezzel párhuzamosan – a pszichedelikumok közül egyedülálló módon – az összes dopamin- és adrenoreceptorra is hat.

Az oxitocin nem neurotranszmitter, hanem hormon. A hipotalamuszban termelődik, az agyalapi mirigy hátsó részében található. A szülés közben felszabaduló oxitocin az anya-gyerek kötődést segíti elő, de szex közben is termelődik; állítólag ez segíti elő a monogám kapcsolatok kialakulását. Jó cucc, és rá lehet kattanni, mert kimutatták, hogy a szerelmes emberek oxitocinszintje magasabb. Igen hasznos vegyület, mivel a hatására fokozódik a bizalom és csökken a félelemérzet: ezek jó kiindulópontjai egy új kapcsolatnak.

Vegyük sorra. Dopamin: motiváltság- és jutalomérzet, függőségek kialakulása. Szerotonin: kifinomult tapintás, eufória, felfokozott szexualitás, túlcsorduló empátia. Oxitocin: kötődés-érzet, bizalom kialakulása. Na tessék, a szerelem egyszerre imitálja legalább négyféle kábítószer hatását! És legalább olyan erős függőséget is okozhat. Nézzenek csak meg egy csúnya szakítást, nem biztos, hogy szebb látvány lesz, mint egy elvonókúra.

• Fontos, hogy ezt a benarkózott, teljesen elvarázsolt tudatállapotot nem szabad összekeverni a szeretettel.

A hároméves korra kifejlődő toddler brain, a csecsemőagy impulzív, egyszerű és önző. A két kedvenc igéje az „enyém” és a „nem”. Az agy kifinomult régiói már képesek az önszabályozásra, más perspektívák figyelembe vételére, a tapasztalatok kiértékelésére, a tanulságok levonására. De ezek az agyterületek csak huszonsok-harminckevés éves korra fejlődnek ki teljesen; nagyjából ekkorra lesz meg a neurobiológiai alapja annak, hogy az értelem megfékezze a tomboló érzelmeket.

A csecsemőagyban veszélyérzet esetén beindulnak a stresszkezelési mechanizmusok. Pechünkre ezek a következők: hibáztatás, tagadás és kitérés. Minden alkalommal, amikor másban keressük a hibáinkat, és tagadjuk a sajátjainkat, esetleg a másikra hárítjuk a felelősséget, megerősítjük a csecsemőagy dominanciáját. És vele azokat a készségeket, amik egy intim kapcsolat halálát jelenthetik.
A szerelemre épülő párkapcsolatok azért válnak nehézzé, mert túl könnyű belezúgni valakibe – láthatták, csak megfelelő vegyületcsoport kérdése az egész. Szerelmesnek lenni jó, de ezt az érzést hajszolni nem más, mint a drogfüggőség működési mechanizmusával megerősíteni a túlhaladott beidegződéseinket.

A párkapcsolatokat létrehozó biokémiai folyamatok nem ugyanazok, mint amik egy hosszú távú kapcsolathoz kellenek.

Bezzeg a nagycsaládos indiai ősemberek!

De a párkapcsolatokat nemcsak a biológiai, hanem a társadalmi és kulturális tényezők is megnehezítik.

• Az ősreflexek mást diktálnak. Hogy néhány év után minden párkapcsolat nehezebbé válik, annak az lehet az oka, hogy az érzelmi kötődés biológiai háttere még akkoriban fejlődött ki, amikor az emberek törzsekben és ősközösségekben éltek, nem párokban. A túlélés szempontjából fontosabb volt fenntartani a közösségi, mint az intim kapcsolatokat. Az egyének reprodukciós lehetőséget kerestek a másikban, nem életre szóló társat, ahogy manapság.
• Szükségünk van érzelmi stimulációkra. Az érzéseinket a külső és belső változások stimulálják: gondolatok, hangulatok, érzéki benyomások. Változás híján az érzelmek háttérbe szorulnak. Ez is egy kompenzációs mechanizmus, ami segít elviselni a rosszat. Az emberek bármilyen körülményhez alkalmazkodnak, ha az normává válik. Ha kell, megszokják a börtönt, a nélkülözést és a kényelmetlenséget is. Ahogy azt is, ha a jó válik normává – egy idő után az is unalmas lesz.
• A szerelemre nehéz építeni. A szerelmi házasság intézménye történelmi léptékkel mérve újdonságnak számít. Néhány száz éve a házasságról a család, a politika vagy a társadalmi szükségletek döntöttek. Kit érdekelt, hogy ki kit szeret? A házastársak gyakran az oltár előtt látták egymást először. Egyébként innen jön a menyasszonyi fátyol fölemelésének tradíciója is; a vőlegény ekkor szembesült vele, hogy kivel fogja leélni az életét. Az ilyenkor fellépő izgatottságot nyugaton már kaparós sorsjegyekkel próbálják elérni, de például Indiában ez máig működő gyakorlat. (A felülről elrendelt házasság, nem a menyasszonyi fátyol.)
• Logikus, hogy miért: mert az a kapcsolat tart valahová. Ott van két ember, akik nem ismerik egymást, nincs köztük se bizalom, se együttérzés, se szeretet. És együtt kell leélniük egy egész életet. De ilyen alacsony kiindulópontról nem indulhatnak másfelé, csak felfelé. A modern társadalmakban ez fordítva van: hihetetlen erőbedobással belevetjük magunkat egy kapcsolatba, aztán eltűnnek az érzelmek, és pofára esünk. Esni meg nem lehet, csak lefelé.
• Eltűnőben vannak a nagycsaládok. A kétszülős-kétgyerekes családmodell csak néhány generációval ezelőtti fejlemény. Korábban együtt élt nagypapa, nagymama, apu és anyu, a szomszéd ikerházban a nagynéni és a nagybácsi, két házzal arrébb meg az unokatestvérek. A nagycsaládok anyagilag és érzelmileg is támogatták egymást; a rokonok egymás bizalmasai lehettek. A párok és házastársak akkoriban nem voltak annyira magukra utalva, mint manapság.

A családtörténész Stephanie Coonz, aki pszichológiai és társadalmi szempontból is elemezte a házasság változásait, megjegyezte: néhány generációval ezelőtt a nők felháborodtak volna rajta, ha valaki azt javasolja nekik, hogy férfiakkal beszéljenek az érzelmeikről. A barátok, lánytestvérek, anyák és nagynénik erre sokkal alkalmasabbak voltak. Nem hitték, hogy a férfiak megértenék az összetett érzelmeiket.

Mára kiderült, hogy ez nem így van. A férfiak megértik a bonyolult érzelmeket, és párok is élhetnek harmonikus egységben – feltéve, hogy megtanulják a felnőtt agyukkal kezelni a konfliktusokat. Ha a csecsemőagy ősreflexeire hagyatkoznak, az csak önzéshez vezet. Ilyenkor a szeretet csak a saját szükségleteink kielégítéséről szól, és végül mindkét fél rosszul jár.

Kérem, kapcsolja ki a robotpilótát

Ahogy a kezdeti érzelmek elhalványulnak, és a partnerek kölcsönösen lejönnek a cuccról, feltűnnek új, addig nem látott érzelmek is. Bűntudat. Szégyenkezés. Szorongás. A kijózanodás, azaz a kezdeti rajongás elmúlása általában a párkapcsolatok első komoly krízise, két év együttélés után várhatóan bekövetkezik. Ezen felül lehet kerekedni, de nem a csecsemőagy reflexeivel, hanem a felnőtt agyra támaszkodva. Ha nem így történik, a bűntudat, a szégyenkezés és a szorongás először nehezteléssé és haraggá válik, majd megvetéssé és undorrá.

Az ilyen viselkedés nem jellemhiba, csak egy szokás. A szokások határozzák meg az életünket; észre sem vesszük, hogy milyen mértékben. Feltételes reflexek százai kapcsolnak minket robotpilóta-üzemmódba, hogy automatizálják a gondolkodás nélküli cselekvést. A tetteink többségét a megszokás irányítja. Ha stresszhatás ér bennünket, a megszokás veszi át az irányítást – a tudatos döntéshozatalért felelős szellemi erőforrások ilyenkor blokkolva vannak. Nagy stressztűrő képességet követelő munkakörökben, például a légiforgalom-irányításnál hosszú tréningeken tanítják a stresszkezelést, hogy a dolgozók nagy nyomás alatt is uralkodni tudjanak a rutinszerű reakcióikon.

Ez a tréning másokra is ráférne, mert az agy sajnos hajlamos a szokásokra támaszkodni. Ez komoly problémát jelenthet stresszes helyzetben, már ha szeretnénk fenntartani egy szeretetre, kölcsönös megértésre és bizalomra épülő kapcsolatot. Az érzelmi reakcióink azelőtt alakultak ki és kondicionálták a viselkedésünket, hogy befejeződött volna a felső prefrontális kéreg fejlődése. A hormonok és neurotranszmitterek jelenléte felülírja a szokásainkat, de amint elmúlik a hatásuk, újra és újra elkövetjük azokat az önzésből fakadó hibákat. Elég egy kis nyomás kívülről, hogy az agy fejletlenebb része átvegye az irányítást, és háttérbe szorítson mindent, amit a szeretetről és az életről tanultunk.

A stressz hatására feltörő szokásaink – a másik fél hibáztatása és sértegetése, a kiabálás vagy a felelősség-elhárítás – sértik a mélyebb értékeinket. („Szeretem ezt az embert, és úgy bánok vele, mint egy állattal – hát hülye vagyok én?”)

A szervezet drogdílerei ilyenkor már más vegyületekkel dolgoznak, hogy enyhítsék az okozott kárt. Amikor gyerekesen viselkedünk, utána bűntudatot és szorongást érzünk, ezért segítségül hívjuk a prefrontális kortexet – már jókor –, és önigazolást keresünk. Mire a szervezet közbeszól: hé, nem kérsz egy kis adrenalint? De igen, kér, így energia és magabiztosság önt el bennünket. Bravó: gyakorlatilag megjutalmaztuk magunkat a saját hülye viselkedésünkért, és megerősítettük a gyermeki agy dominanciáját. Innentől már tudni fogja, hogy ha energiára van szüksége, csak triggerelni kell az önzésből fakadó reakciókat, és máris jön az érzés, hogy igazunk volt.

Ez az egész az adrenalinlöket trükkje, de mi ebből semmit nem veszünk észre. Egyszerűen csak jogosnak érezzük a bizalmatlanságunkat a másikkal szemben. És ha a partnerünk védekező pozíciót vesz föl, a helyzet még rosszabb lesz, mert ettől igazolva látjuk a viselkedésünket; úgy fogjuk érezni, hogy megsértették az alapvető értékeinket.

Ha ez a folyamat elég sokszor megismétlődik, az minden kapcsolatot tönkretesz.

Az emberi agynak muszáj felülemelkednie az ősreflexen, hogy kizárólag az érzelmi reakciókra támaszkodjon egy kapcsolatban. A Nagy Lila Ködös beleszeretéshez ugyan nagyon ért, de soha ne felejtsük el, hogy ezt az érzést ugyanott gyártották, ahonnan az a sok „enyém” és „nem” is származik.

Ha a felnőtt agyunkra támaszkodunk, és nem a stressz melléktermékeivel kábítjuk magunkat, csak akkor jövünk rá, hogy a szerelem nem az érzelmi szükségletekről szól, hanem a vágyról; a támogatásról, és nem a követelésről; értékekről, és nem átmeneti érzelmekről. Csak ez vezethet az egyén és a párkapcsolat együttes fejlődéséhez. Mert önellátó drogfüggővé válni nem nagy kunszt, de emberré igen.